mottó

Töredékek Szent Gellért püspök "naplójából"

1030
Ma érkeztem meg püspöki székhelyemre, Marosvárra. Bencés rendi társaim már itt vannak: Fülöp, Lénárt, Concius, Anzelm, Konrád, Krátó, Tázló… És holnap várjuk még Henrik, István és Albert testvért is. Egyelőre itt telepedtünk meg a Keresztelő Szent János tiszteletére emelt volt görög monostorban.
A helyzetkép nem éppen biztató. Püspökségem területe a Körösöktől az Al-Dunáig terjed, ahol nemrég Csanád győzte le Ajtonyt és pogány seregét. A lakosság nagyobbik része még pogány, azt mondják, csak imitt-amott találkozhatok majd keresztényekkel, s ők is jobbára keleti rítusúak. A kedélyekben állítólag a kitörésre kész bosszú parázslik. A legfontosabb feladatom tehát most a püspöki káptalan felállítása lesz. Természetesen azonnal megalapítjuk a káptalani iskolát is, ahol gondoskodhatunk a papságra készülő fiatalok neveléséről. El ne feledkezzem a musica sacra – a szent zene – művelésének elindításáról! Walter mestert ide kell kéretnem Fehérvárról, még holnap írok a királynak ez ügyben!
1031
Éppen egy éve érkeztem meg ide, püspöki székhelyemre, amely azóta István király győztes vezére nevéről a Csanád nevet viseli. Időközben 12 társammal felállítottuk a káptalant és elindítottuk a káptalani iskolát 30 nemes ifjúval. A nagyobb településeken plébániai iskolákat alapítottunk, ahol főleg az elemi tanulmányok elsajátítása folyik. Walter mester a szent officium betanításában is jeleskedik. Jómagam néhány tehetségesebb, senior osztályba járó papnövendéknek Porphüriosz Eiszagógé–ját, Arisztotelész Kategóriáit és Platón néhány művét magyarázom a logikai és filozófiai képzés bevezetéseképpen. És hányszor elmondom növendékeimnek én is: „Non scholae sed vitae discimus.”! („Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk.”) A „septem artes liberales”, a hét szabad művészet iskolai oktatása mellett a hittérítés kemény munkáját is folyamatosan végezzük. A püspöki szolgálat minden gondja-terhe az én vállamra nehezedik. Gyalogosan vagy a kordémon (errefelé így nevezik a kétkerekű szekeret) rendszeresen bejárom egyházmegyém területét. Evangéliumot hirdetek ott és akkor, amikor kell, vagy csak lehetőség adódik rá. Rengeteg a munkám, mégis a szívem mélyéről időről-időre feltör ez a furcsa kérdés: csanádi püspök vagyok – de mi a hivatásom?
 
1035
Bérmálásra készülök egyházmegyém egyik falujába. Sokat gondolkoztam, hogy a prédikációmban miről is beszéljek ennek az elvadult, egyszerű népnek. És egyszerre a béli remeteségem évei jutottak eszembe.
Az Úr 1023. évében én, István király volt tanácsadója, Imre herceg egykori nevelője, elhagytam a királyi udvart és a bakonyi remeteségbe vonultam. Hajdanán az itáliai Velencében, a Szent György-sziget bencés monostorának 35 éves apátjaként még ennél is messzebbre hajtó vágyak űztek. A Szentföldre készültem, hogy Szent Jeromos műveit ott tanulmányozzam, ahol a nagy egyházdoktor írta őket, és az ő betlehemi remeteségében töltsek néhány évet. Az isteni Gondviselés azonban egy vihar révén ide, magyar földre rendelt, és már a királyi udvarban megismertetett Güntherrel, a rinchnachi remetével. Ő Gizella királynénk rokona, s István királynak a bakonyi remeteség alapítását sugallta. Mindig is szerettem volna, hogy a népsokaságot elkerülve, a böjt, az ima, a vigiliák és a csend válaszoljanak erre a bennem feszülő vágyra. Megjártam a Bakony őserdejét, Fehérvártól Veszprémen, Zircen át, a Bélig vezető úton. Akkoriban a béli monostor már épült, a zsolozsma már belezenghetett az erdők mélyébe:
„Elongavi fugiens et mansi in solitudine.”
(„Színed elől menekülök Uram, és magányos maradtam.”)
Elzárta a láthatárt a Kőröshegy, a Tönkölyös, a Somhegy, a kis és a nagy Gáthely. Ezek az erdő borította magaslatok nem adtak más távlatot a lelkemnek, csak fölfelé: a kék égre, a csillagok végtelenje felé.
Elvonultam a monostorból; időm nagy részét ott töltöttem egy forrás mellett, ahol kunyhót építettem magamnak. Dolgoztam, írtam, imádkoztam, jártam az erdőt, hogy élelmet és fát keressek magamnak. Ott éltem együtt a fákkal, virágokkal, állatokkal, forrásokkal, patakokkal, kedves szarvas gidámmal és a csillagos éggel… Eltűnt lassan a világ minden dicsősége, a királyi udvar pompája, jóléte, mert „…aki valóban meg akar nyugodni, annak galambszárnyra van szüksége…” – jegyeztem le papírjaimra annak idején. Igen, ott megtaláltam a contemptus mundi-t, a világ bizonyos megvetését, az amor Dei-t, az istenszeretet teljességét, s e két erőnek szárnya lett lelkem hajtóereje! A természet vad hangjai egészen elcsendesedtek bennem, vagy éppen oly tisztán szóltak, mint a Gerence vize. A summa quies szétáradt, az a külső és belső nagy béke, amely egyedül képes teret adni a legfontosabb könyv, a beatissima studia, a boldogító tudomány művelésének: a Szentírás tanulmányozásának. Ó, igen, ott a béli remeteség hét éve alatt mennyit is gondolkodtam a Szentírás sorai felett, és mennyi elmélkedés született ezen remeteévek alatt! Talán a Deliberatio-t szeretem a legjobban. Ennek sorait fogom újra felidézni a bérmálás során!
„Aki Teremtőjét tudatlanságtól gátolva nem képes felismerni, az nézzen fölfelé az égre. Így megtanulja, milyen hatalmas az, aki mindezt a semmiből teremtette. Hogy senkinek ne legyen mentsége, hogy Istent nem ismeri, bizonyságul is meg vigasztalásul is megalkotta ő az eget. Azt akarta, hogy így mindenki filozófus legyen, – a lehető legjobb, legcsodálatosabb ismerettel. Mert ha kérdi valaki, hogy milyen fényes az Isten, hát nézzen a Napba, melyet Isten alkotott. Lássa meg, hogyan ragyog az, akinek teremtő erejétől fénylik a Nap. Ha az érdekli, mily nagy az Isten, hát vizsgálja meg az eget és a földet. És mivel mindezt még a lángelme sem éri fel, azért fontolja meg Alkotójának végtelenségét… Mélységes rejtélyek borítják el és magasságok, szózatok felhői. A felhős egek titkába senki sem hatolhat be a Szentlélek tanítása, segítsége nélkül.”
 
1037
Váratlanul kell a királyhoz utaznom Fehérvárra, egyik hívem védelmében. Velem van püspöki iskolám új igazgató-tanára, a jó öreg Walter magiszter is. Gyertyafény mellett éppen a hajnali imaórát kezdtük el, amikor furcsa „szimfónia” ütötte meg a fülünket. Egy surrogó, ritmikus hangot hallottunk, mintegy bevezetésképpen, melyet egy parasztlány vidám, harsogó éneke követett. A parasztasszony jókedvű dala nyilvánvaló volt első hallásra – , de mi lehet a dalt kísérő, pattogó ritmust adó „hangszer”? Mivel nem láttam, azt feltételeztem, hogy az egy dob. Valami ősi magyar hangszer – gondoltam -, amit valahonnan a vad keletről hoztak, s ami biztos ősi, pogány korból való. Annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy megkértem Waltert, énekkarunk nagy vezetőjét, nézné meg, mi adja ezt a furcsa hangot. Visszatérve nevetve mondta el, hogy kezével hajtja egy cselédlány a malmot, amely egyben énekéhez a kíséret e hajnali órán… Ez volt hát a „symphonia Ungarorum”, a magyarok szimfóniája! Még utólag is nagyot nevettünk ezen, de én most gondolatban visszatértem ehhez az egyszerű parasztasszonyhoz. Bizony, milyen nehéz fizikai munkát végzett békés kötelességtudattal, jókedvű szorgalommal, dalolva!
Útközben, a magyar Alföldön, valahol egy tanyán vagyok most, a pusztai éjszakában. De lelkem egy pillanatra visszatalált az Adria nagy síkjára, a velencei lagúnák hullámzó ritmusára… Ereimben longobárd őseim vérét érzem, csontjaimban a Sagredo nemesek ősi erejét… S halkan mintha anyám altató dalát hallanám messziről, az itáliai tenger felől: „Dormi, dormi, mio bambino piccolo…”
Drága jó Anyám és Apám! Milyen imádságos lelkületűek voltatok, mennyi jót köszönhetek nektek! Különösen is hálás vagyok, amiért a San Giorgio Maggiore apátság bencés szerzeteseinek a kezére bíztatok, hogy ők neveljenek tovább a benső, szívbéli ima és a köteles munka szeretetére… Vajon Isten malmai hogyan őrölnek tovább az én életemben? Lehet, hogy egyszer én is étek leszek a Bárány asztalán...? Lehet, hogy ez lesz az én hivatásom, amiért megszülettem…?
Már pirkad. Lassan le kellene feküdnöm. Holnap személyesen dicsérem meg ezt a jó asszonyt, és gazdagon megjutalmazom őt!
 
1038
Esztergomból ma érkeztem haza Csanádra. Szeretett királyunk halottas ágya mellett virrasztottam, aki három napja visszaadta lelkét Teremtőjének. Bizony, nem szégyellem most patakzó könnyeimet! Lassan én is 60. évembe lépek. Testi erőm még megtart, ám látásom és hallásom napról-napra romlik. Emlékképeim közül most mégis élesen rajzolódik ki István király délceg alakja, s újra tisztán hallom erős hangját, amint hozzám fordulva szól:
„Te csak nyisd ki a szádat, és vesd el ennek a népnek a szívébe az élet magvát. Ne menj Jeruzsálembe, hisz nem is engedlek el…”
És hogy is felejthetném el az Úr 1015. évének augusztusát, amikor először találkoztam vele Fehérváron a Boldogságos Szűz ünnepén! Ifjú szívem vágya hiába vonzott a Szentföld felé, mert a bóra viharos ereje Szent András szigetére sodort, ahonnan Razin, pannonhalmi apát irányított István király országa felé. A dalmát partoktól indultam hát el Pannónia földjére, zarándokként és jövevényként, hogy ettől kezdve ennek a népnek legyek hű patrónusa. Razin apát maga lett kísérőm. Először Pécsre, Mór püspök rezidenciájára érkeztünk meg. De emlékszem, nemsokára már indultunk is tovább Fehérvárra, a király elé, Anasztáz, pécsváradi apáttal együtt. Útközben ők hárman beszéltek nekem először az itteni misszióról: úton lenni úttalan utakon, hirdetni Krisztus keresztjének botrányát, téríteni az ellenségszeretetre, prédikálni az Isten Országának eljövetelét, keresztelni a bűnök bocsánatára, templomokat építeni Isten nagyobb dicsőségére… Még nem tudtam akkor, hogy ezekhez teszed majd hozzá, királyom, a kérést, hogy segítsem országodat szenteket termő földdé tenni, és rám bízod fiad, Imre nevelését… Bizony, őérette, az ifjú hercegért is hullatom most könnyeimet! Hány közös, buzgó zsoltár-ima, latin stúdium, csöndes imádság és lelki beszélgetés kötött össze bennünket! Mennyi megfontolás arról, hogy milyen is legyen egy keresztény ország leendő királya, hogyan épüljön fel háza a hit sziklájára. Azóta Imre herceg is megérkezett a mennyei dicsőségbe…
Még fiókomban őrzöm a király előtt, a fehérvári ünnepen mondott első pannóniai szentbeszédem szövegét. A Jelenések könyvének Napba öltözött, csillagkoronás Asszonyáról szóltam. Mit hoz az élet! Ma már csak így, a magyarok nyelvén tudom megszólítani őt, a Mennyek Királynőjét:
„Boldogasszony, Nagyasszony, könyörögj érettünk Istennél!
Drága Úrnőnk, légy közbenjárónk Fiadnál!”
Mi mást tanácsolhattam volna haldokló királyomnak, mint hogy halála előtt ajánlja fel országát s népét a Boldogságos Szűz Máriának? Utód nélkül maradván, István után ki más lehetne méltó vezetője e félig még pogány népnek? És mi más reménye maradhatott ennek a hazának, az én szeretett magyarjaimnak, mint hogy Mária országa legyen?
REGNUM MARIANUM – IN AETERNUM
AMEN.
 
1044
Áldott emlékű királyom, István halála óta a Körös, Maros vidéke viharsarok lett. Püspöki székhelyem, Csanád pedig rendszeresen heves politikai csatározások színhelye. Ez év Húsvétja előtt nem várt vendég érkezett hozzánk: Aba Sámuel király. Erőszakos, durva ember, aki nemeseivel képtelen szót érteni. Sőt, ezek annyira meggyűlölték, hogy összeesküdtek ellene és újra Orseolo Pétert hívták vissza a trónra. Ez azonban a király fülébe is eljutott. Ide, Csanádra csalta ellenfeleit és közülük ötvenet meggyilkoltatott. Ilyen rémségek közepette virradt fel az idei Húsvét szent ünnepe. Szokás szerint az lett volna a feladatom, hogy a székesegyházban a király fejére helyezve a koronát, szerencsés uralkodásáért imádkozzam. Miután ezt megtagadtam, a király a szertartáson mégis megjelent. Ezért prédikációmban így korholtam őt:
„A szent böjt arra való, hogy a bűnösök bocsánatot, az igazak jutalmat nyerjenek. Te pedig, király, azt kardod gyilkolásával megfertőzted s tőlem az atya nevét elraboltad, minthogy kedves híveim hiányoznak. Ezért e napon semmiféle bocsánatot nem érdemelsz. Mivel pedig Krisztusért kész vagyok halált is szenvedni, megmondom neked a jövendőt: feltámad ellened a bosszúállás kardja és elveszi tőled az országot, melyet csalárdul szereztél.”
Istenem, milyen régen írtam már le ezeket a békés sorokat:
„Doceo gentiles et Christum nescientes.”
(„Tanítom a pogányokat, akik nem ismerik Krisztust.”)
Szívem mélyén most biztosan érzem, hogy elérkezett az idő, amikor a szó evangéliuma helyett a szenvedés evangéliumát kell hirdetnem!
„Krisztusért kész vagyok halált is szenvedni…”
 
1046
Aba Sámuel elvesztette a trónt, de a visszatérő Péter sem hozta meg a békét. Országunkat a német császárnak adta hűbérül, s ezért a közhangulat ellene fordult. Az ebből származó politikai forrongások színhelye újra székvárosom, Csanád lett. Az elégedetlenkedők nemrég itt gyűltek össze és elhatározták, hogy a királyi trónra Vászoly fiát, a Lengyelhonban tartózkodó Endrét hívják meg. Ez a hír olaj volt a tűzre a legyőzött Ajtonynak és híveinek! Ők most úgy érzik, ütött az óra, hogy Pannon-földön Krisztus keresztjét ledöntsék! Fölkelést szítanak, amelynek egy Vata nevű pogány vezér a feje, Békés várából. Állítólag ez a Vata régi pogány kori hajviseletet és ruházatot hord, lóhúst eszik, Földanya és a pogány ősök szellemét hívogatja! Sokan vannak mostanában, akiket a rossz szenvedély fellázított, gyalázzák az istentiszteleteket, az egyházat, a papokat, sőt még az Isten Fiát, a mi Urunk Jézus Krisztust is. Üldözés és elpártolás van most is. Isten törvényeire tanítottuk az újonnan megkeresztelteket, de az ördög kilopta lelkükből az igét. Még a hűeket is erőszakkal arra akarják kényszeríteni, hogy Isten papjai ellen elviselhetetlen hazugságokat mondjanak. Még a közhatalom is nyom bennünket:
„Megtiltják már azt is, hogy beszéljünk, pedig püspök a nevünk. Ha jól látom, némelyeknek az a szándéka, hogy az udvari tisztviselők támogatásával az egyházi hatalom és tekintély végül is egészen meggyengüljön.”
 
1046. szeptember 24.
Egy hete indultam el kordémon a Lengyelhonból hazatérő Vászoly-fiak fogadására. Bőd és Beszteréd püspökök is velem vannak, nemsokára a Kelen-hegyhez érkezünk. A szentmiseáldozatot már hajnalban bemutattuk Buda határában, Szent Szabina templomában. A vigiliához a remeteségem idején szoktam hozzá. Ó, áldott évek a béli magányban! A kemény böjt évei voltak azok… Akkor éveken át éheztem az Igazságra és jóllaktam az Igével! A böjttel egész testem imádkozott, miközben szívem önkéntelenül nyílt ki az imára, az Isten-közelségre! Hosszú, intenzív elmélkedések és a szellemi inspirálódás ideje volt ez! A csendben lassan lehullhatott rólam az addig hordozott feladatok terhe… eltűntek álarcaim, tisztán láttam önmagam a mi Urunk, Jézus Krisztus előtt és megnyílt szemem lelkem végtelen mélységei felé… Miért is jut eszembe mindez, amikor sietve, útközben írok, miközben kordém kereke nagyokat zökken a köveken vagy éppen kényszerűen megáll, mert beleragadt a sárba? Mert mintha a kerekekkel együtt meg-megállna vagy éppen fordulna egyet a szívem is… Ma hajnalban, amikor Bőd és Beszteréd püspökökkel a szentmiseáldozatot bemutattuk, láttam a mi Urunk Jézus Krisztust szentséges Anyjának, Szűz Máriának az ölében ülni, amint bennünket magához szólított, és saját kezéből megáldoztatott testének és vérének szentségével.
„Testvéreim és barátaim – szóltam -, holnapra az Isten Bárányának asztalához vagyunk hivatalosak. Mentegetőzés nélkül siessünk, haljunk meg Krisztusért!”
„Non scholae sed vitae discimus.” Ma a szenvedés evangéliumát fogom hirdetni…
Áldott legyen a mi Urunk, Jézus Krisztus, amiért hamarosan leveszi vállaimról az eddig hordozott feladatok minden terhét! Eltűnik végre a hályog szememről, igen, végre tisztán láthatom önmagamat és hivatásomat Üdvözítőm kezében!
Ma étek leszek én is a Bárány asztalán…
 
A Naplót „feltalálta”: Mihályi Angyalka katekéta
Anno Domini 2010.
Felhasznált irodalom: Szent Gellért Emlékkönyv,
Kelenföldi Szent Gellért Egyházközség, 1996.
 
SZENT GELLÉRT ATYÁNKAT SZEPTEMBER 24–ÉN, VÉRTANÚSÁGA ÉS MENNYEI SZÜLETÉSE NAPJÁN ISKOLÁNKBAN ZARÁNDOKLATTAL ÜNNEPELJÜK.